© Peter Jósika & Bécsi Napló
Közel 100 évvel az első világháború vége után Közép-Európa országai egymással még mindig erősen összefonódottak. A gazdaság, az építészet és a művészet mellett még egy dolog köti őket össze: a közös kultúra. Ezeket továbbra is felülmúlják a mindennapi életben, az államok közötti kapcsolatokban a bizalmatlanság, előítéletek és neheztelések.
Bár az Osztrák-Magyar Monarchia korszakát már egyik utódállamban sem kezelik ördögi korszakként, továbbra is létezik az az elterjedt előítélet, miszerint az Első világháború végével a „mesterségesen létrehozott Habsburg Birodalom” forradalmak sorozatával esett szét „alkotó elemeire”.
Ezzel eltérő következtetésre jut, aki Közép-Európa múltjával és jelenével foglalkozik. Valójában többnyelvűséggel megáldott, gazdaságilag és szociálisan szorosan összefonódó terület mesterséges felosztásról van szó. Nemzetiszocializmus, sztálinizmus, kommunizmus, tömeggyilkosságok, kisajátítások, kiutasítások és a kifejlődött társadalmi és gazdasági formák, sokkal inkább tekinthetők Közép-Európa Első világháborút követő feldarabolása tragikus következményeinek. Közel 100 évvel később még mindig nyalogatjuk sebeinket.
A Duna menti monarchia bukása nem volt visszavonhatatlanul előre programozott, nem felelt meg az akkori népakaratnak sem. Egyetlen utódállam sem jött létre demokratikus népszavazással. A műveleteket 1918-ban nacionalista eszmék befolyása alatt álló politikai elit irányította. Nemcsak cseh, délszláv, lengyel és olasz nacionalisták segítették elő közös országuk bukását, hanem német nemzetiségű és magyar csoportok is.
Néhány elfelejtett hang már 1918 előtt óvott Közép-Európa etnikai-nacionalista szétforgácsolódásának veszélyétől. A liberális politikus Adolf Fischbach már 1869-ben javasolta Svájc példája alapján az Ausztria-Magyarország államszövetség létrehozását. Még 1918 nyárutóján és őszén is, amikor a Duna menti monarchia bukása már a küszöbön állt, megpróbált néhány értelmiségi erre az elképzelésre visszanyúlni. Sajnos sikertelenül.
Közép-Európa divíziójának alapkövét érdekes módon, az az 1867-es kiegyezés rakta le, melyet Magyarországon ma is ünnepelnek. Ez egyrészt lezárta az abszolutisztikus Habsburg-centralizmus fájdalmas szakaszát, másrészt lerakta Közép-Európa alapját azzal, hogy „nemzetiségeknek" tekintette a nyelvcsoportokat.
A félig független magyar nemzetállam megalakulása egy több etnikumú monarchiában az egész ország jövőbeni nép-nemzeti felosztásának mintája lett. Ennek megfelelően 1867-től Ausztria-Magyarország területén kifejezetten etno-nacionalista beállítottságú politikai pártok jöttek létre.
Egészen másként alakult a politika Svájcban. Abban az országban, amely etnikai és felekezeti sokrétűségét tekintve hasonlított az Osztrák-Magyar Monarchiához. Az erősen tagolt helvét regionális föderalizmus fékezte a nép-nemzeti irányultságú politikai erőket. Ehelyett olyan politikai pártok alakultak, melyek területi és országos célokat követtek és minden nyelvterület igényeit egyenlő mértékben képviselték.
A politikai szerkezetek megakadályozták a nyelvcsoportok és felekezetek közötti jelentősebb konfliktusokat. Azonkívül a települések és kantonok kifejezett adó- és pénzügyi-autonómiája lehetővé tette, hogy a szükségleteknek megfelelő helyi és regionális iparpolitika felgyorsítsa a kereskedelmet és segítse az ipar fejlődését. Svájc ebből még ma is profitál.
Egészen más a helyzet Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, Szlovákiában, Romániában, Horvátországban, vagy Ukrajnában. Ezekben az országokban az emberek szenvednek az elválasztó, bekeményedett, központosított nemzetállami szerkezetek miatt, melyek szétszakítanak számos történelmileg összetartozó területet. Ezek a szerkezetek gátolják a területi önállóságot, a területeket átfogó együttműködést éppúgy, mint a megfelelő helyi gazdaságpolitikát.
A reakció a mai Európában levő problémákra semmiképp sem a néhány népszerű politikus által követelt hátrálás a kevesebb Európa, de több nemzetállam felé. Ehelyett egyengetnünk kellene az utat a svájci példán alapuló Európa irányába, amely regionális, föderalista és elemi demokratikus értékeken alapul.
A minket elválasztó nép-nemzeti szerkezeteket csak a helyi és regionális területi egységek erősítésével tudjuk hosszútávon leküzdeni. Jóval több közösségi- és regionális-autonómia, lényegesen kevesebb nemzetállam és egy karcsú, de hatékony Európai Unió kell jellemezze a holnap Európáját.
Egy ilyen régiók Európájának már létezik az alapja. A szubszidiaritás alapelvét a lisszaboni szerződésben az egész EU-ra vonatkozóan meghatározták. Ez kimondja, hogy határozatok hozatala mindig a lehető legalacsonyabb és legjelentősebb politikai szinten történjen. Ez a koncepció eddig csak az EU és a nemzetállamok viszonyában került alkalmazásra. Ez kötelezi tehát a nemzetállamokat és az EU-t, mint a Lisszaboni Szerződés szerződő feleit a szubszidiaritás nemzetállami szinten maradéktalan végrehajtására.
Ilyen föderalizmus reform a polgárok törvényes demokratikus Európájához vezető fokozott átmenetnek a kulcsa. Csak így tudja Európa a fejlődését gátló, központosított szerkezetét levetkőzni és a végtelenségig visszatérő nemzeti konfliktusokat megállítani. Csak így képzelhető el egy valóban egyesült Európa felépítése, akár a jelenlegi Svájc, ahol alulról felfelé forr össze akarategységévé minden etnikum és vallás.
Jósika Peter
A szerző Bécsben született, Svájcban élő történész és poititológus. Ein Europa der Regionen – Was die Schweiz kann, kann auch Europa” című könyve (IL-Verlag, Basel, 2014) a könyvesboltokban és a kiadónál kapható. http://www.il-verlag.com/autoren/jósika-peter/ein-europa-der-regionen/)
A szerzővel a kapcsolat felvehető: www.europaderregionen.com
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen